Kritikák az Irgalmasvérnő kötetről

 

Az ifjú J. szenvedései

Csuhai István; Élet és Irodalom; 2006. július 7.

Az irodalomban olykor előfordul, hogy a benne végbemenő dolgok nem feltétlenül akkor történnek meg, zajlanak le, következnek be, amikor a maguk természetes rendje vagy ideje szerint kellene megtörténniük, lezajlaniuk, bekövetkezniük, hanem valamilyen ok késedelemre kényszeríti őket, és ez a késlekedés végső soron a javukra válik. Alighanem így van ez Kiss Judit Ágnes első verseskötetével is. "Nézd, itt vagyok, mint táncos a színpadon. (...) Itt már zenészként lógok a hangszeren. (...) Láthatsz szinésznek, mert az is én vagyok..." - írja a kötetnyitó Portfolió című vers strófáinak első soraiban, s ez egybevág a fülszövegen olvasható életrajzzal. Eszerint az 1973-ban született szerző felnőtt élete első bő évtizedében sok mindennel pepecselt, sokféleképpen és sokféle területen igyekezett kiismerni magát a világ dolgaiban. Elvégezte a magyar szakot, tanult színházelméletet és drámatanítást, képzett zenész lett belőle, és túl volt már a harmincon, mikor 2004 tavaszától első verseit - mostani kötetének anyagát - egymástól nagyon különböző lapok, folyóiratok hasábjain publikálni kezdte: "Ott meg, a másikon / épp verset írok bamba képpel" - ahogy a vers-önéletrajz soron következő szekvenciája tudósít erről.

"Alighanem", írtam a kettővel ez előtti mondat elején, ami kedves töltelékszavam, mert többnyire átsegít a bizonyosságot és a bizonytalanságot elválasztó széles sáv nagyon is áttekinthetetlen aknamezején, a szó ezúttal mégis saját súlyának megfelelően értendő: vagyis mégsem tudom egészen biztosan, hogy a "fiatal költő" vagy az "első kötet" kategóriájához képest értett viszonylag kései indulás mennyit nyomhatott a latban. Mert itt van például egy apróság, az egyik vers témájú internetes fórum hozzászólása 2001 decemberéből, Kiss Judit Ágnes Limerickek olasz nászutakról című művének a többes szám ígérete ellenére egyetlen darabja: "Fájdalmas emlékem Siena. / Harap a nő, mint egy hiéna. / Egyszer a nagy hévbe' / fogával letépte... / Még ma is sajog a hiánya." Magyarán a költő még majdnem három évvel előtte van hivatalos színre lépésének, és ez a kicsiny darab, amennyire megítélhető, abban a teljes fegyverzetében mutatja már, mely aztán az Irgalmasvérnő kisebb részeinek és egészének is olyan megkapó erénye: a klasszikus forma tökéletes uralása sajátos iróniával, frivolitással párosul. Persze könnyű ennek ellene vetni, hogy a limerick esetében mindez: alap, amire viszont könnyű ráfelelni (és a példa azt mutatja, szerzője e szabállyal tökéletesen tisztában van), hogy a limerickhez ez az alap nélkülözhetetlen, és akkor már meg is van a limerick.

Mindenesetre ez a kis darab nem került bele a biztos kézzel megírt, ennél jóval bonyolultabb versformákban szerény terjedelme ellenére is valósággal tobzódó kötetbe (nyolc ciklusban nem egészen hatvan vers, egy-két kivétellel mindegyik egyetlen könyvoldalon, a formák és a műfajok zavarba ejtő gazdagságával), és Kiss Judit Ágnes is őrizte még egy darabig a kívülállását ("a költőkhöz meg a felfújt fejektől / az se fér be, aki nagyon akar", Panoptikum), ami, meglehet, valamiféle bizonytalanság volt ("pedig hányszor kérdeztem, / hogy mi a francot keresek / ebben az évezredben" - Irgalmasvérnő csodálkozik), esetleg valóban szándékos távolmaradás ("Mióta próbálom, hogy nem próbálom / tovább" - Irgalmasvérnő ripacskodik). Nem a szokásos irodalmi módon szocializálódott tehát, de mintha ily módon nem is amortizálta volna magát a fiatal írók előtt kínálkozó kötelező és szabadon választott színtereken. Érdekes módon váltak az eltelt évek a javára, mi több, az én olvasatomban az Irgalmasvérnő nagy, az egész kötetet átfogó témája valahogy éppen ez a megélt, már elmúlt idő meg a mostani, az éppen ebben a pillanatban zajló élet, akkor és most hatalmas, elégikus feszültsége, olykor megsemmisítő-eltüntető konfliktusa lett, noha nem közvetlenül abban az irodalmi vagy irodalmári dimenzióban, amit eddig feszegettem. De az az élethelyzet, ami az SMS-ek című vers harmadik darabjában, az Érettségi találkozóban olyan emblematikus szűkszavúsággal ("lógok a múlt lámpavasán / ha néha arra fúj / himbál a nosztalgia"), az eleinte című vers nagy ellentétpárjában (az első versszak "eleinte" motívumára a második versszak "aztán"-ja felel) pedig oly szeretetre méltóan lecsupaszított metafizikával jelenik meg, a kötet jó néhány pontján visszaköszön valamilyen formában, leginkább egy-egy elmúlt, kihagyott vagy elmaradt szerelem képében. Legerőteljesebben a Testi mese című ciklusban mutatkozik ez meg, annak több versében jóformán áttétel nélkül, közvetlenül (Halotti beszéd és könyörgés az elveszett szüzességért; Confessiones; Ballada az időben eltűnt férfiakról; Testi mesék, de még a jónikus sorokra épülő Kárpedíem, vagy egy másik ciklusból ennek párdarabja, az Induló is ebbe az idő-koncepcióba ágyazódik), a személyességnek és a szemérmetlenségnek, a szókimondásnak és a visszafogottságnak, illedelmességnek és kitárulkozásnak azzal a nagyon tetszetős és gyönyörködtető ötvözetével, ami a címet is adó "irgalmasvérnő" szimbolika egészét jellemzi, és számtalan helyen artikulálódik.

Példaként erre a látszólag tabuk nélküli, valójában vaskosság és finomság között nagyon érzékenyen egyensúlyozó beszédmódra az Irgalmasvérnő rosszalkodik című darabot idézném, egy szelídebb-ironikusabb-epikusabb változatot ebből a típusból, mely talán sejtet valamennyit az akkor és most említett generálisabb problematikájából is (noha itt, látni fogjuk, rendhagyó helyzetben és módon, a kiszámíthatóhoz vagy várhatóhoz képest épp fordítva bomlik ki). Kedvcsinálónak kivételesen teljes terjedelmében álljon itt a vers: "Magamhoz húztam. Szőkesége vonzott / vagy némasága? Nyúlánk termete? / A földre rántottam egy kapualjban, / s eldöntöttem: szeretkezem vele. // Szégyenkezve hagyta, hogy tíz körömmel / s fogammal tépjem róla a ruhát; / ijedtében nem tudta, hogy keresse, / s mit tegyen azzal, amit megtalált. // A barna combok közt hatalmas oszlop / fénylett fehéren, mint az utcalámpa. / Meghatódott? Mert könnyes szemmel várta, // hogy segítő kezet nyújtok felé / és bevezetem Paradicsomába. / Megtettem, bár elég lágy volt a szára, // vonaglott egyet bennem - s vége volt. / Most itt fekszünk, ő puhán, én felcsigázva, / én kéjre, ő a díjra vár hiába." De az idő-problematika fel-felbukkan a Panoptikum című ciklus allúzió-verseinek egyikében-másikában (De Renalné; Ofélia siratja Hamletet; Vronszkij), máskor valamilyen különleges retorikai megoldás révén érvényesül (például a már idézett nyitóvers "így játszik az, ki megtanulta" sorának második felével), a Szép R(h+) Nő: A vamp ír refrénjeivel ("Nem lettem volna az, aki vagyok"), és számtalan más apróbb helyen; szinte mindenütt, ahol a könyvben elhangzik a "már" szó.

A kötetnek jó néhány olyan antológiába kívánkozó erős darabja is van (például a Freud szellemét sajátosan megidéző Elszólások; a Ballada a kettős erkölcsről; az utóbbi évek egyik legcsodálatosabb istenes verse, a lomtalanítás; vagy a kötetzáró Epistóla, mely talán az összes darab közül a legközvetlenebbül foglalkozik a tényleges irodalmi tér ügyeivel), melyek kikerülik az Irgalmasvérnő idő-felfogását vagy semlegesek vele szemben. De a többivel együtt ezek is mind bizonyítják, hogy igen, érdemes volt belevágni, művelni, végigcsinálni, mert végül nem az "akkor", hanem a "most" győzedelmeskedett - és ezt a győzelmet már újra szigorúan a költői életre-pályafutásra értem. Remélem, Kiss Judit Ágnes ki fog tartani az Irgalmasvérnő kitűnő erényei, legelsősorban a saját lenyűgöző szabadsága mellett, s akkor, azt hiszem, afelől a bizonyos "majd" felől sem lesz semmi kétségünk.

 

Nem festett vér

Ferencz Győző; Népszabadság; 2006. szeptember 16.

Kiss Judit Ágnes tud valamit, ami nélkülözhetetlen a költészetben: érdekes, amit ír. Ha ezt az első verseskötetét a Ballada a kettős erkölcsről címu versnél nyitja ki az olvasó, nem fog unottan átsiklani rajta. Ez a villoni ballada annyira szellemes, olyan elegánsan provokatív, hangütése olyan fölényesen biztos, hogy már-már virtuóz mesterkedésnek, könnyu költészetnek hajlamos gondolni az ember, ami persze semmit sem von le az értékéből.

Csakhogy a versnek van valami nyugtalanító utórezgése, ami többet sejtet.

És valóban. A vers arról a kettős mércéről szól, amellyel férfiak és nők szexualitását ítéli meg a társadalmi konvenció. Ha férfi vágyik rá és gyakorolja a testi szerelmet, az hódítás, dicsőség; sőt, ha költő teszi ezt, még érzelmileg is magasrendu hozadéka van. Nő esetében azonban ugyanez szajhálkodás; ha pedig költészetben ad hangot vágyainak, bátorság. Bátorság, hogy tudniillik vállalni meri úgymond alantas gerjedelmét. Szívesen idézném a ballada Villon szelleméhez méltó refrénjét, azonban abban a közegben, amely szívesen nevezi a szexuális rabszolgákat örömlányoknak, nem tehetem. De hiszen éppen erről szól a vers: leleplezi (sokadszor a magyar líra történetében) a társadalmi képmutatást. Nem a költő obszcén, hiszen ő csak idézi a társadalmi közmegítélés élőnyelvi szóhasználatát, amelyet ugyanez a közvélekedés leírva már nem szeret látni.

A vers azonban nemcsak azt mondja, hogy a kettős mérce képmutató és igazságtalan, hanem azt is, ami talán ennél is fontosabb, hogy a kettős mérce társadalmi szocializáció következménye. Születésüktől fogva e kettősség szellemében nevelkednek a gyerekek (1. versszak), felnőttként ennek alapján ítélik meg életmódjukat (2. versszak), és öregségükben sem szabadulnak ettől, csak a koros nő vágyát ez a felfogás ráadásul még undorítónak is bélyegzi meg (3. versszak). Minden persze éppannyira igaz, mint amennyire sarkított ítélet egy ítéletről. De ennél is több van a versben. Nemcsak szabadszájúságában idézi meg Villont, hanem abban is, hogy a vers kompozíciója azokra a középkori képekre utal, amelyek az emberélet szakaszait ábrázolják, vagyis finom áttétellel rávilágít a kettős mérce középkori szellemére. És még mindig nincs vége: a verset valami személyes indulat feszíti, az irónia mögül mélyebb fájdalom lüktetését lehet kihallani.

És nemcsak ebben a versben. Kiss Judit Ágnes sokat tud az emberi kapcsolatokról, sőt, ember és isten kapcsolatáról is, és ezt a tudást szinte mindig hasonló áttételekkel közli. Színészkedik, hogy őszinte lehessen; és a hatást csak fokozza azáltal, hogy alakításaiban visszafogott. Felölt sokféle álarcot, kipróbál sokféle hangot, mufajt, formát a bluestól a regősénekig, a szabadverstől a disztichonig. Visszafogott technikai tudásának felvillantásában is. Az Intim idill aszklepiadészi strófáiban - amelyekkel a harminc év közelében járó költő Dsida Jenő Harminc év közelében címu versére utal (Dsidának a tárgyai gyulnek hangtalanul, Kiss Judit Ágnesnek meg a levetett szennyese) - nem szedi beljebb az utolsó sorokat, a Portfólió alkaioszi strófáiban sem utal a tipográfia a formára. Nem terheli az olvasót: ha kihallja a ritmust, úgy is jó, ha nem, az se baj.

Az arányérzékre nagy szüksége van. Ami pillanatnyilag legfőbb témája, arról vagy steril irodalmi konvenciókhoz igazodva, vagy a tabut ledöntő harsány túlzással szokás beszélni. ő magától értetődő, sőt, játékos természetességgel szólal meg. Hasonlít ebben nemzedéktársához, Gerevich Andráshoz, aki a szexualitás egy másik formájáról beszél ugyanilyen zavartalanul. Hogy ilyen hangok is hallatszanak a magyar lírában, reményre ad okot.

Kiss Judit Ágnes arányérzéke talán csak egy esetben nem muködött kifogástalanul: a félrevezető kötetcím kiválasztásában. Költészetétől idegen az ilyen szójáték, sőt, az irgalmasvérnő mint alterego sem muködik, nincs is kidolgozva. Korhang, kipróbálta, milyen is nyelvileg vérnőzni, vérnőszni, de már túl is lépett rajta. (Alexandra, 88 oldal, 2499 forint)

 

MOZGÓ VILÁG – Nívódíj

Várady Szabolcs

Tizennyolcadik éve vagyok versszerkesztő, de mi tagadás, még sohasem olvastam el külön és egyvégtében egy lap versrovatának az egyévi termését. A Holminál (ahol vagyok) nehezebb is volna, mert a versek tipográfiailag és lapszerkezetileg nincsenek úgy kiugratva, mint a Mozgó Világnál, a maguk erejéből kell kivívniuk az olvasó figyelmét. A közös karámba terelt versek viszont nyíltabban versengenek egymással. Hát lássuk.

39 költőt számoltam össze, közülük 9-en kétszer, 5-en háromszor is publikáltak itt verset 2006-ban. Az irodalmi kánon felől nézve, akármi legyen is az, akad közöttük, aki előkelő helyen áll a rangsorban, Kossuth- és egyéb díjasok, idősek és már több kötettel bizonyított középgenerációsok. Több kitűnő versük is babért érdemelne, de a Mozgó Világ versrovata azért elsősorban mégiscsak a fiatalság terepe, nem illik hozzá, hogy a már meglevő koszorúhoz illesszen egy újabb levelet.

Költőnek azonban lehet az is fiatal, aki korra már nem az. Az 1937-ben született Fischer Mária például nincs egy évtizede se, hogy megtalálta a saját hangját, ezt a játékosan komoly, frivolan melankolikus, csöppet sem öreges hangot, amelyet olyan megejtően hintáztat a sorok daktilikus lejtése a többnyire 14 soros, mondhatni rímtelen szonettformában, amelyet kialakított magának. Vagy ott van Aradi Varga Imre, aki 63 évesen állt elő minden előzmény nélkül egy erős versciklussal, Odüsszeusz emlékei vel, amelyben az olcsó hatások kézenfekvő csapdáit messze elkerülve tudja annyi előzmény után is hitelesen működtetni az utókor fanyar iróniáját a homéroszi világban, és megteremteni megemelt önmagát Odüsszeusz képében. És van, aki kétszer kezdi a pályát, vagy éppen háromszor. Tass Marianne 1947-ben publikált először, másodszor 1982-ben, és csak 2004 óta újra és már rendszeresen.

De van itt egy egészen fiatal költő is, azt hiszem, az egész mezőnyben a legfiatalabb: 19 éves. Könnyű megjósolni, hogy sokra fogja vinni, hiszen máris nagyon sokat tud, és nemcsak költőként. Ez a kényszerűen szerzett vagy inkább rászakadt tudás lehetne akkora súly is, hogy a vers összetörik alatta, de ez a nagyon fiatal költő győzi erővel, nő a teher alatt, ahogy a pálmáról mondják, teremteni tud a rombolásból. „Nincs semmi, csak a sivatag, csak / ez a lakatlan, puszta térség. / Nem hall egy szót, hangot sehonnan, / csak önnön hangos szívverését. / Fent csillagok kormolva égnek. / Az ég alulról elsötétül. / Megnyílik, hogy magába nyelje / a zuhanót a vaksötét űr.” Nem látomásai vannak, hanem éles látása. Hogy még tovább élesedjen, arról a történelem is gondoskodik. Az idézett vers így ér véget: „Már csak a győzelmes enyészet / szabadít ki e rom-világból. / S a vizek felett majd talán új / teremtő értelem világol.” Három év múlva – és még mindig csak 22 éves – már ezt látja: „Kisebb-nagyobb csalók, szélhámosok, / szóval, elvvel, hittel kereskedők. / Ez a vásáros népség ugyanaz, / mint húsz vagy kétszáz évvel ezelőtt.” Mielőtt eltévednénk az időben, elárulom a vers keletkezésének idejét: 1949. De a korábbi vers dátuma mellett egy másik évszám is látható: 2006. Mert ez a 19 éves költő egyszersmind 79 éves. Neki Baumgarten járt volna, és ezt már aligha pótolhatnánk a Mozgó Világ nívódíjával. Átírt verseknek nevezi a márciusi számban közreadott verseit, de amiből másodjára idéztem, az alatt csak egy évszám van, és a vers már annyira a kész költőt mutatja – Lator Lászlót, ki mást? –, hogy aligha kellett sokat igazítania a korábbiakon is:

Bámészan néz a megdermedt idő
a csillagokra alvadt semmibe.
És hallgat, mert üres héj lett a szó,
és visszájára fordult az ige.

De ez az évfolyam nemcsak a kezdeti Latorból ad ízelítőt, azt is megmutatja, hogy a tömeges pusztulás kamaszkori élménye hogyan ér össze a test, az arc öregkori romlásának megtapasztalásával, hogy aztán végül, a harmadik, májusi közleményben kiengesztelődjön korai és késői élménykör a Lator-líra legnagyobb témájában, a testi szerelemben.

Mindez azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy ki kapja az idei nívódíjat. De van válasz, hiszen erre szól a megbízatásom: Kiss Judit Ágnes kapja. Nem tagadom, mindannak alapján, amit eddig ismerek tőle, eleve hajlottam erre a döntésre. De azért törekedtem a tárgyilagosságra, tehát arra, hogy ne a máshol olvasott versek alapján ítéljek, csakis azt nézzem, ami itt jelent meg és ebben az évben. Így aztán el is bizonytalanodtam egy időre. Áprilisban jó volt, de nem kiemelkedő, júliusban tetszett, ahogy szarkazmusból, szenvedélyből, hisztériából szőtt laza női csevejt tud a szapphói strófákban valahogyan mégiscsak belekapcsolni az antik hagyományba, de már a Ballada a tűnt szeretőkről merészségét túlságosan is tüntetőnek, mutatványosnak érzem. Ami végül mégiscsak meggyőzött, az a Szétszaggatott szonettkoszorú a decemberi számban. Nem mintha nem viseltetnék némi gyanakvással a szonettkoszorú iránt. Miért ír valaki szonettkoszorút? És ha már nekilát, akkor meg miért nem viszi végig? Ha a mesterség próbája a tét, akkor hol marad a mesterszonett? Ráadásul Dantéval indít, ami egy másik versformát feltételez. De talán vehetjük olybá, hogy a hatalmas dantei ambíciónak és konstrukciónak a lírai költészet léptékében a szonettkoszorú felel meg; azt pedig, hogy magának a feladatnak viszont a költő nem tud megfelelni, már a cím elárulja. De ez nem a költői gyengeség jele, hanem a vers témája. A gyanúsan eminens szakmai becsvágy a beváltatlanságával igazolja magát.

A mesterszonett így csakugyan elmarad, de a vers csontvázát adó torzója kibontható a szövegből:

Az emberélet útjának felén
még nem tudom, hogy hová is jutottam.
Köröttem köd, és azt is csak nyomokban
látom, mit magzatkorom éjjelén,
hogy a létért nagy árat kell fizetni,
testet kell húzni, csontot és velőt,
mert úgy megszokod, nem marad erőd
az út végén egy sóhajjal levetni.
Állok a ködben, sehol semmi támasz.
Csak egy-két illat, ami ismerős.

Milyen húst képes növeszteni erre a csontvázra Kiss Judit Ágnes, az itt a kérdés. Remélem, senki nem érti félre, ha azt mondom, hogy az eredmény meggyőző. Nem lételméleti bölcsességet kapunk általánosságban, hanem egy vonzóan esendő személyiség néz szembe a dantei korába érve, hogy hová is jutott eddigre, eljutva végül – nem a csillagokhoz, hanem ehhez a zárlathoz, ami a vers szerkezetéből adódóan álzárlatnak hat, lebeg a befejezetlenségben, folytatás ígéretével kecsegtet:

Meghátrálni nem vagyok elég gyáva,
és győzni nem vagyok elég erős.
Idegen napok, évek között járva
csak egy-két illat, ami ismerős.

De igazából a versek, ha szíven ütnek, akkor egy-egy sorukkal szoktak, sokszor nem is könnyű megmondani, hogy miért. Engem itt ez a sor vett le a lábamról: „Csak összerezzenek, ha rám kiáltasz.” A hatóerő persze nyilván nem egyetlen sorban rejlik – saját erejéhez hozzáadódik a helyzeti energiája. Föl van építve, meg van teremtve a helye. El kellett jutnia a versnek odáig, hogy ez az akár banálisnak is nevezhető helyzetkép önmagánál sokkal nagyobb visszhangot verjen. Kellettek hozzá az angyalok az elején: „De biztató, hogy menet közben lépten- / nyomon találkozom az angyalokkal.” És aztán le is kellett bukni az angyalok közül. „Síkos hazugság, azt mondják, szerelmi / szándék, húz le közülük, mint az örvény.” És egyáltalán, kellett győzni szusszal az álcsonkaságában is hosszú verset. Kiss Judit Ágnes, úgy látom, győzte.

 

"nőgyógyászati rendelő"

Gaborják Ádám; Árgus

Kiss Judit Ágnes első, Irgalmasvérnő című kötete még tavaly jelent meg az Alexandra könyvkiadó gondozásában (mellesleg elég borsos áron egy vékonyka könyvhöz képest, ami valljuk be őszintén, nem egy olvasóbarát megmozdulás). De lássuk, kárpótolhatja-e valami azokat, akik hajlandóak áldozni ennyit egy kis költészetért.

A kötet átolvasása, vagy éppenséggel csak átlapozgatása után egyből észrevehető a versek változatossága. A szabadversek mellett ugyanis számos vers antik metrumokban vagy strófaképletekben (hexameterek, alkaioszi, aszklepiadészi strófák, stb.), shakespeare-i szonettformában íródott, találunk balladát és episztolát, de a haikuk, népköltészet bizonyos formái (népdalok és csúfolók), sőt, alternatív versformákként az sms, a blues, a kuplé, vagy a graffiti szintén megjelennek. Ez alighanem nagyban köszönhető annak, hogy Kiss Judit Ágnes az irodalomban, színházban és zenében egyaránt tevékenykedik, valamint az sem mellékes, hogy kiket szokott mestereként megnevezni (Pilinszky, Weöres). Ez a burjánzó formalizmus rendkívül jó költői adottságokról árulkodik, nagyban hozzájárulva a kötet erényeihez, még akkor is, ha néha-néha pontatlanná válik a verselés, ahogy erre Bodor Béla is felhívja a figyelmet a Holmi 2007/6. számában megjelent recenziójában . 

A változatosság azonban nem csak a formákban figyelhető meg. A kötet nyolc tematikus blokkra oszlik (Portfolió, Graffiti, Testi mese, Panoptikum, Irgalmasvérnő skálázik, Kuplé , Irgalmasvérnő szerelmeskedni vágyik , Portfolió), melynek keretes szerkezetet ad, hogy az első és utolsó blokk ugyanazt a címet viseli. Nyilván nem véletlenül. E visszatérés, valamint az Irgalmasvérnő alakjának ismétlődése egy narratív szálat épít be a kötetbe, szorosra fűzve ezáltal az egyes versek közötti kapcsolatot. Lehetőség nyílik tehát arra, hogy a verseket ne csak önmagukban, hanem a kötetkompozíció egészében is értelmezzük, így újabb izgalmas lehetőségek teremtődnek a különböző értelmezések számára.

Irgalmasvérnő alakja nemcsak a könyv vagy a különböző ciklusok címeiben tér vissza, hanem a kötet egészét átfogva számos versnek válik központi alakjává, elbeszélőjévé. Ezt a narratív női identitást akár a szerző alteregójának lehetne tekinteni, ha ennek nem mondana ellent az a szándék, mely mindenféle identitást, egyéniséget megkérdőjelez, szerepekre oszt. Utóbbi már azzal is hangsúlyozódik, hogy Irgalmasvérnő vel különböző élethelyzetekben találkozhatunk, amire a címekben szereplő igék is utalnak (pl. Irgalmasvérnő várandós , Irgalmasvérnő rosszalkodik, Irgalmasvérnő csodálkozik).

Tulajdonképpen ez a folytonos reflexió lengi körül az egész kötetet. Sok kortárs nőíróhoz hasonlóan Kiss Judit Ágnes versei is a konvencionális nemi szerepek, a női identitás, a test és a testiség problémakörét boncolgatják. S talán pont emiatt maga a téma nem, sokkal inkább a gondolatiság és a megvalósítás hoz szembeötlő újdonságot. A kötet a testiségnek egy külön fejezetet szentel a váteszek és a villoni balladaköltészet szellemében Testi mese címmel. A ciklus nyitóverse például (Ballada a kettős erkölcsről) kemény kritikával illeti a férfi és női szexuális vágy ellentmondásos társadalmi megítélését („Felség, megadom magam kényre-kegyre, vétesd fejem, ha nincsen igazam: a férfi vágyik testi szerelemre, a nőnek meg csak baszhatnékja van.”), vagy ironikusan fordítja meg a klasszikus lovagi szerelmi szituációt (Ballada az időben eltűnt férfiakról). Majd pedig zárásként eljut nem és test társadalmi-ideológiai megkonstruáltságának, a „ bőrbe kötöttség ” állapotának gondolatához: „a test / bőrbe kötött szégyen. szartasak. / vergődik a vagyok színpadán / magára – énrám hagyva ” (Testi mesék 1.).

Ez más-más metaforikával többször előkerül a kötetben, például a Töredékes , az ontológia , a Diagnózis , vagy a Confessiones című versben. Ennek következménye, hogy lélek és test folyton elkülönböződik (pl. Testi mesék 3.), s a test mégis olyan hellyé válik, amely az egyesülés, a megváltás reményével kecsegtet, akár a profánban való elmerülés révén. Az egyesülés egyik lehetséges formája pedig a tánc lehet, hiszen közben rövid időre ugyan, de megvalósul az egység („a test / […] a csupasz vágy s undor elől öltözik a mozdulat jelmezébe. / csak a tánc vonja megváltó gégenfénybe.” – Testi mesék 1.). Feltéve, ha nem csak a test által keltett elérhetetlen illúzió, ahogy erre Szabó T. Anna is utal a Holmi 2007/6.-ban megjelent írásában .

A szerepjátékot csak erősíti a kötet számos reflexiója a színházi szituációra, illetve a performativitásra, melyek szorosan érintik a fentebb emlegetett (női) identitás kérdéskörét. Ahogyan azt a kötet bevezető, Portfolió című versében is láthatjuk, az egységes én tematizálódik és később szét is íródik különböző szerepeire: „ Nézd, itt vagyok, mint táncos a színpadon./ […] Itt már zenészként lógok a hangszeren. / […] Láthatsz színésznek, mert az is én vagyok / más bőrbe kötve. Ott meg, a másikon / épp verset írok bamba képpel. ”

Ez a szétíródás csak folytatódik az önmagában sokatmondó és a fenti megfigyelésről is jól árulkodó címmel ellátott Panoptikum fejezetben, amely talán az egyik legizgalmasabb része a kötetnek. Ebben a részben olyan verseket találhatunk, melyek legtöbbje egy-egy kanonikusnak tartott nagy (férfi) szerző (Homérosz, Shakespeare, Tolsztoj, Stendhal) egy-egy kanonikus művét idézi fel (Odüsszeia, Hamlet, Anna Karenina, Vörös és fekete), ezzel egy intertextuális szituációt teremtve. Így valóban érvényesül a panoptikum kifejezés, de egyben túl is lépve azon, a versek inkább egyfajta beszélgetéseknek tűnnek a halottakkal.

A versek címei ugyanis eleve utalnak a „nagy” irodalmi elődökre, de a szövegek rendszerint egy speciális beszédhelyzetből kísérlik meg újraírni azokat vagy úgy, hogy egy a műben elnyomott hangot szólaltatnak meg (De Renalné, Pénelopé), vagy pedig egy külső nézőpont alkalmazásával újabb értelmezési lehetőségeket nyitnak meg a szövegek felé (Nekrológ Hamletnek). Az előbbire az egyik legjobb példát az Ofélia siratja Hamletet című vers mutatja, mely már az első sorával („Bordélyba küldtél. Ott vagyok.”) provokatívan újraértelmezi a klasszikusnak számító szerelmi történetet. Utóbbira pedig az Isten gyomrában című vers lehetne a legjobb példa, hiszen ebben nemcsak Babitsra, hanem a Bibliára mint a nyugati fallogocentrikus kultúra archetipikus szövegkorpuszára is utal, megkérdőjelezve annak kizárólagos érvényét. A záróversben (Diagnózis) pedig újra a színházi szituáció, az álarcos játék jelenik meg, hogy összegzésképpen levonja a tanulságot az irodalmi panoptikumon való átsétálás után: „ Akárhová lép, a színpad deszkáit / hallja kopogni a lába alatt, / bárhová fordul, minden csupa díszlet, / műanyag fák, papírmasé falak. // Ha vetkőzik, jelmez marad a bőre, / arcán lemoshatatlan smink tapad […] // Minden szavát ezerszer is kimondták, / mégis hisz bennük, így születik újra. / Ki tudja, formál, avagy formálódik csontig egy idegen alakba bújva. ”

Ez a gesztus a versek formai és műfaji megjelenésében szintén felfedezhető, s a férfidominanciával bíró irodalmi diskurzus ellen irányuló egyféle kihívásként is értelmezhető. Hiszen a versek nemcsak azt mutatják fel, hogy a diskurzus nem kizárólagos, azaz lemásolható, hanem a fentebb említett tartalmakkal még meg is kérdőjelezik azt. Versforma és nemiség kettősének kapcsolatára egyébként a legutolsó vers (Epistóla) konkrétan utal: „ Mit ér, ha a hexameternek / karcsú, táncos a lába, de nincsen semmi se közte, / semmi, hová behatolnál!”

Ha ebből a szempontból nézzük a verseket, akkor természetesen felmerül az a kérdés is, hogy az, ami elsőre egy elrontott szonettnek látszik, valóban figyelmetlenség, vagy pedig az eredeti struktúra szétzilálása? Ennek egyik legzseniálisabb darabja az Óda egy éjjeliedényhez , amely egy görög és egy romantikus ódaköltészeti hagyománnyal egyszerre ironizál. Feltétlenül érdemes lenne ezt a szempontot szem előtt tartva, egy terjedelmesebb írás keretei között megvizsgálni a kötetet. 

A kisebb egyenetlenségek ellenére tehát mind zeneileg, mind tartalmilag egy igazán színes és lendületes lírát olvashatunk e lapokon, s azt hiszem, épp emiatt nagy kíváncsisággal fordulhatunk Kiss Judit Ágnes legfrissebb kötete felé (Nincs új üzenet).

 

A színpad fülledt őszintesége

Borsos Roland; Spanyolnátha

Kiss Judit Ágnes nyíltan, szenvedélyesen, ám irigylésre méltó formaszigorral ír szerelemről, magányról, hitről és eltévelyedésről. Ballada, blues, disztichon, haiku, műdal, szabadvers vagy szonett — műfajjal és versformával is szívesen játszik. Néha kajánul úgy tesz, mintha csak rögtönözne, bár tapasztaltam: biztos kézzel improvizál, ha kell. Színészkedik, de a shakespeare-i értelemben: értő fülekre talál a páholyokban és a pórnép soraiban egyaránt. Amit ír, az első olvasatra célba ér, de szívesen és rutinosan játszik az áthallásokkal is. A Biztatóban például („tanulj meg hinni abban, / hogy ebben a darabban / a kis mellékszerepben / is méltó feladat van”) szinte sportot űz József Attilából, de Babitsot, Kosztolányit, Dsida Jenőt vagy Juhász Gyulát is kihallani vélem egy-egy verséből. Kiss Judit Ágnes szándékoltan irodalmias vagy játékos is tud lenni, de versei nem elsősorban ezért olvastatják magukat. Inkább mert szerzőjüknek — ahogy éppen a férfiakról írja — „kétértelmű minden mondata”. Ami persze túlzás, hiszen sokszor legféltettebb asszonyi titkaiba, kétségeibe avatja be az olvasót, ám tény: szívesen botránkoztat. Előszeretettel rombolja a társadalom kettős mércéjét (Ballada a kettős erkölcsről), szembemegy a hagyományos, és — értelmezésében — eltévedt női szerepfelfogásokkal. Nem feminista, csak nem nyugszik bele a konvenciókba. Szerzői énje: Irgalmasvérő — ahogy a neve is mutatja — ettől kissé meghasonlottá válik, vívódása a kötet szervező elve lesz.
Nyíltan ír arról, amire tulajdonképpen nincsenek is megfelelő szavaink. Így lehetnek lírai vénájának legszebb példái a szüzesség („vágy és való közt feszülő hártya”), a menstruáció („minden meg nem fogant magzatért, / ha nő a hold, véremmel áldozok”), vagy éppen a közösülés („amíg a vágy / újra ketté nem metsz”) megfogalmazásai. Mesterien táncol líraiság és vulgaritás között, néha egyetlen versen belül is: „a testemet, istenem, hogy szerettem, / a vékony selymes bőrt az arcomon, / mely őrzi még a szűzlány pirulását, / holott átmentem annyin, s rajtam annyian. / a kezemet, ahogy simogatott, / és épp elég hangszert és faszt fogott, / a mellemet, mely sok férfiszemet / magára aggatott, mint rendjelet,…”.
A túlfűtöttség persze nem öncélú. Kiss Judit Ágnes versek egész során keresztül próbál leereszkedni saját — pontosabban Irgalmasvérő — tudatának mélyébe, hogy mindenek eredőjeként transzcendens értelemre bukkanjon, bizonyítandó: „többek vagyunk, mint bagzó állatok”. Azt sem rejti véka alá, hogy az istenkeresésben gyakran önnön szexualitása, bevallott eltévelyedése akadályozza, hiszen az eggyé válás képtelensége („síkjainknak nincsen metszete”) közösüléssé, testi folyamattá degradálja az egység, az egyedüli értelem keresését. A testiség számára tehát egyszerre örömforrás („a test hegedűhúr: feszül és ernyed, / minden csontja válaszért esdekel”), és a teremtettség lesújtó bizonyítéka („bőrbe kötött szégyen. szartasak”). A Majomfutásban például arról vall, hogy a létezés egyetlen biztos pontja a halál, az élet pedig kapaszkodás embertársainkba, az állandóság, a szilárd talaj, végső soron a halál kétségbeesett keresése. A leggyakrabban sors-szimbólumként értelmezett hajó nála nem az életút bizonytalanságának, a hánykódásnak vagy éppen a révbe érésnek a jelképe, hanem eszköz, amely — kimentve az egyént a groteszk, majomszerű kapaszkodással jellemzett életből — az emberi kapcsolatok értelmét eltörlő, megnyugtató halálba visz. Az egység hiábavaló keresése („ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, / mit érzel, az te és nem én vagyok”) persze megnyugvást is eredményezhet. Az egész kötetre jellemző egyfajta utólagos nézőpont, a bölcs beletörődés, a kései megvallás, megbánás szemlélete: az élvhajhász fruska és az érett asszony nemegyszer farkasszemet néz. A határsértegetésről írott versében például már erényt kovácsol a szabályok felrúgásából: „Mi tegnap illendő volt, ma már törvénytelen, / hát ezért értsd meg, kérlek, hogy nem fontos nekem / csak az, mi belülről hajt, mi idebenn igaz, / mi tegnap érvényes volt, ma, holnap s mindig az.”
Nagy tapasztokkal ír az emberi kapcsolatokról: Panoptikum címmel ciklusba válogatott szerepverseiben mélységeiben boncolgatja a szerelem lélektanát (egyik legszebb közülük a De Renalné). Ugyanilyen kegyetlenül őszinte a lélekbúvárkodásban is. A nyitóversben, a Portfolióban például hazugnak minősített táncos, költő, színész, zenész vagy éppen tanár szerepét magyarázza úgy: „meztelen önmaga úgyse kéne”, a Diagnózisban pedig már a szerepek levetésének képtelenségéről ír („Ha vetkőzik, jelmez marad a bőre, / arcán lemoshatatlan smink tapad”). Nem egyszer kifigurázza a férfiakat (a Ballada az időben eltűnt férfiakról arcpirítóan találóan jellemzi a férfiak szerelmi csetlés-botlásait), ha kell, egyszerű gegekből fest torokszorító helyzetképet („minden házasság támasza, talpköve a vécépapír” — mondta anyám mindig), de megjárja, megjáratja olvasóival a depresszió mélységeit is (Dúdoló a gödörben, Lidérc).
Kiss Judit Ágnes nem játszik mindig a közönségnek tetsző melódiákat, de soha nem nyúl félre a hangszeren. Irgalmasvérnő feltárulkozik, a pórusok közelségéből engedi csodálni romló szépségét, „meztelen önmagát” tolja folyton előtérbe, mintha önmaga is csak egy álca volna: a költő nem szabadul álarcaitól, versről versre bujkálva rejtőzik a kötetben. De néha azért hagyja magát megkeresni. Ezért nehéz letenni a kötetét.

 

„Három költõ elõtt borul le”
Kiss Judit Ágnes, Krusovszky Dénes és Mestyán Ádám elsõ kötetérõl ­ I. rész

Beszélõ, 2008. január, 13. Évfolyam, 1. Szám
Hegyi Gábor

„Genji herceg unokája sokáig lapozgatta a könyvet, aztán egy papírdarabbal megjelölvén, hol volt kettéhajtva, óvatosan összecsukta, és helyet keresett neki a szobában.”
Krasznahorkai László

Három kortárs költõ, fiatalok, övék a világ. Friss szellõkként új idõknek új dalait fújdogálják, amennyiben minden új irodalmi alkotás kijelöli a maga (nyilván: új) idejét a nagy (recepció)történetben. Elõ­re kell bocsátanom: szerencsés, örömelvû és képzett alkotók mindnyájan, erõs bölcsészháttérrel; feltehetõleg mind mennyiségileg, mind sokféleségében jelentõs irodalmi hagyományanyag az õ birtokuk (ha az egész világ talán mégsem). Kelõ nappal õk is kelnek, literatúráznak e hagyomány mezején, szemlélõdnek és gyûjtögetnek; majd nemesítenek, kereszteznek, és végül kertünk nárciszokkal végigültetik, profi módon.

Szándékolt szubjektivitásom (igen tág, már ha egyáltalán) határainak kijelölésére: nem vagyok Genji herceg unokája, nem a tökéletes kertet keresem; mondhatni „nincsenek elõítéleteim”. Franciás sövénylabirintusokban, angolosan burjánzó mûvadonokban és távol-keleties tóparti ösvényeken egyaránt szívesen barangolok – különben is: állítólag a cél megtalálásának feltétele (Genji herceg unokája számára is), hogy valaki kétségek nélkül járja be a lehetséges utakat. Út pedig – valójában szövegekrõl lévén szó – akad bõven, és itt jegyezném meg, hogy bár szövegek egyetlen út végigkövetése által sem nyernek értelmet, reményeim szerint a bennük való – céltalan – bóklászás mindig jelentésekkel gazdagítja õket, végsõ soron pedig a befogadót.

Szerzõink tehát szakszerû olvasók, akik szakszerû írók. Szövegeket hoznak létre (szándékolt objektivitásom határait kijelölendõ: többnyire jókat és csak ritkán gyengéket), olvasni- és (így) írnivalót adnak nekem. Szívesebben játszanám azt, hogy nincs nyelven kívüli valóságunk. Legalább két okom van elvetni a játéknak ezt a válfaját: egyrészt mint elsõkötetes szerzõk, nem okvetlenül annyira ismertek, hogy érdemes legyen nélkülöznöm õket a szövegeikrõl való beszédben; másrészt ezek a szövegek szép és érdekes – nem kertelek: értelmezésre váró – könyvtárgyak formájában kerültek elém.

Poesis – femininum

Bár Kiss Judit Ágnes látszólag pontosan problematizálja lírájának néhány alapvetõ kérdését kötetzáró, Epistóla címû versében: „Mit ér, ha a hexameternek / karcsú táncos a lába, de nincsen semmi se közte, / semmi, hová behatolhatnál!”, és hogy az önértelmezõ szándék felõl szemernyi kétségünk se maradjon, így folytatja: „Ez vagyok én is. A forma / kellemetes, de a belsõ! Az csak az ûr meg a zûrök” – én mégsem hiszek neki. Illetve nem gondolom, hogy az említett kérdéseket ennyivel el lehetne intézni. Nem csak azért, mert az itt felemlegetett, „formát” és „tartalmat” élesen szembeállító dichotómiát védhetetlennek tartom (hiszen – ha mástól nem, Hegeltõl tudom – ez a kettõ úgy csapkod át egymásba, mint a villám); hanem mert maga a szöveg is bizonyos dekonstrukciós fogásokkal él. „Nem kell már a babér, csak a szárazbablevesembe, / mellyel a számat jól betömöm, s csak hallgatok inkább, / mintsem zengjem egy új mûvét a középszerüségnek” – ígéri, miután elpanaszolta: „bármit is írok, már ehetetlen: fás, csupa csont, sós, / sótalan, elfõtt…” Nem csak az a problémám, hogy itt valami sós és sótalan egyszerre, hogy közel hatvan vers után olvasom mindezt (táncos lábú hexameterekben, hogyan máshogy); hanem mindenekelõtt az, hogy ezek szerint annak a bizonyos megírt szárazbablevesnek is ehetetlennek kell lennie, és mint ilyen, szájbetömésre is – felteszem – csak azért lehet alkalmas, mert lenyelni semmiképp nem volna javallott.

Mindenesetre tény, hogy Kiss Judit Ágnes (továbbiakban: KJÁ) lírájának egyik alapvonása a – gazdag, biztos kezû, sõt virtuóz – formahasználat, amely lehetõséget ad akár „üres és zûrös”, azaz közhelyes témák újraírására is. Ami egyébként KJÁ-t leginkább foglalkoztatja, az egy – a hazai irodalomban (sajnos, még) egyáltalán – nem közhelyes téma, nevezetesen a nõ-ség, a (nõi) szexualitás, a nõi szerep(ek). A monokróm borítón egy fél arc (gyaníthatóan KJÁ arca) mosolyog elõ a homályból egy szoborszerû – ezáltal kissé androgünre stilizált – nõalak mögül, mellette virágmintás harisnyába bújtatott lábszárak. Egy feminista idol és egy határozottan szexista szimbólum. Stílusos – még ha az utalás, hogy a szexista attitûd láthatatlanná teszi az arcot, kissé didaktikus is. A kötetcím – Irgalmasvérnõ – egy egyszerû, de célratörõ szótagcserével állít elõ egy (eddig) sosemvolt szóösszetételt. Vamp és apáca, szûz és szajha, two-in-one – kidolgozatlan, mégis tökéletes költõi maszk, amely hol egyik, hol másik, néhol pedig mindkét aspektusával végigvonul a nyolc cikluson. Szent és profán, test és lélek, nõ és férfi, intimitás és társadalomkritika állandó feszültségben, ugyanakkor teljes stiláris összhangban jelennek meg, egy (vagy több) vállaltan nõnemû beszélõ elõadásában.

Ha azonban azt mondom, hogy KJÁ mûveiben kitapintható egyfajta „emancipációs törekvés”, akkor éppoly keveset árulok el róla (róluk), mint ha ismertetem: a költõnõ (nõköltõ) 1973-ban született, rendszeresen 2004 óta publikál, szabadidejében magyar- és drámatanár, vagy hogy mellesleg elvégezte a PTE Mûvészeti Karának oboa szakát (elõször komolyan azt hittem, hogy ez csak vicc: hogy ennek a szakrális prostitúciót ûzõ szerepnek a „gazdája” valami önironikus tréfát ûz velem – pedig tényleg: nyelv és valóság, da capo al fine). Nem feminista líra ez, nincs offenzív retorika (ha mégis, az nem iróniamentes), nem akar zavarba hozni, nem obszcén, voltaképpen nem is erotikus – egyszerûen beszél a szexualitásról, szóvá teszi a nõi és férfi nemiség (és így a szociális nemek, a „nõi” és „férfi” nyelvhasználatok, alkotások stb.) eltérõ társadalmi megítélését, a témát övezõ képmutatást.

Emellett állandó és látványos párbeszédet folytat a klasszikusokkal; a Panoptikum ciklusban végigszalad pár irodalmi hõsön, azonosul és szembehelyezkedik velük, megidézi Stendhal és Tolsztoj alakjait, minden tolakodás nélkül hasznosít egy igen kiterjedt mûveltséganyagot. A Szép R(h+) Nõ: A vamp ír címû szövege például egy félmondattal utal arra, hogy a vámpíroknak a hiedelem szerint nincs tükörképük („Ha nem volna az arcom vértelen, / Ha tükrözõdne rajta értelem”); míg az Ofélia siratja Hamletet azt az irodalomtörténeti tényt hozza játékba, hogy Hamlet felszólítása – „Get thee to a nunnery”, Arany Jánosnál: „Eredj kolostorba” – valójában bordélyra vonatkozott a korabeli szlengben, így Shakespeare-nél is: „Bordélyba küldtél. Ott vagyok. / A klastrom nem szentség nekem.”

Az is újra meg újra szembetûnõ, hogy Kiss Judit Ágnes az irgalmasvérnõén kívül, vagy azon belül, nagyon sok szerepet el tud játszani; elõtte talán csak Orbán Ottó ûzött ilyen széles spektrumú, a formát pontosan alakító travesztiás szereplírát. Jól példázzák ezt a különbözõ hangütéseket és verselési tradíciókat felvonultató Irgalmasvérnõ skálázik sorozat darabjai: Regös átok és Lassu blues, Két japán rajz és Három népdal – és ezzel vissza is kanyarodnék ahhoz az állításomhoz, mely szerint KJÁ költészetének formai vonásai nagyon is lényegiek: sok versében éppen a választott forma mozgósít konnotációkat, asszociációkat, kulturális referenciákat – vagyis az értelmezést. Így például a Testi mese címû ciklus elsõ verse, a Ballada a kettõs erkölcsrõl az általánosan Villonhoz társított forma és szókimondó refrén révén (az ajánlásban ilyen változatban: „a férfi vágyik testi szerelemre, / a nõnek meg csak baszhatnékja van”) gúnyolja ki a Villon életmûvében (is) hivatkozási pontot találó „macsó” hagyományt. (Hogy e hagyomány a vágánsköltészet felõl közelítve számos ponton „félreolvassa” Villont, és hogy erre a magyar mûfordítások – Szabó Lõrinc vagy Faludy György átiratai – csak ráerõsítettek, most mellékes kérdés.) Hasonló lehetõségek maradnak kiaknázatlanul a mottója által („…meneszd a búsba Freud Zsigát!”) éppen Faludy György Búcsú Recsktõl címû versét idézõ Elszó­lá­sokban: „Drága Zsiga bácsi, ha számon kérhetem, / miként lehet, hogy szüntelen kibukkan […] pipájából kiverve a hamut… / (vagy most megint valami »olyat« mondtam?)” A Búcsú Recsktõl a szexualitás és az érzelmek szétválásáról-szétválaszthatóságáról számol be („Tanulságnak mi volt a legszebb? / Ahogy érzéki vágyaim / elhagyták a kifosztott testet, / s nem hagyott el a szerelem”), azonban sem ez, sem a forma nem ad olyan kódot, amely kivezethetne a humoros gúnyvers kategóriájából. És ezen (bár kivezet) a zárlat sem segít: „És most menj. Szeretkezni akarok” – hiszen inkább ismétli, mint variálja a Faludy-szöveg tézisét.

Nagyobb tér nyílik viszont a Kárpedíem címû darabban, amely toposzokat dolgoz fel: az öregedéstõl való félelem, a szépség mulandósága, és ebbõl következõen a „szerelmi öröm” hajszolásának toposzait – és mint ilyen, a kötet egyik legsemmitmondóbb verse lenne. Csakhogy. A szöveg minden szempontból olvasható (lenne) kvázi udvarlóversként, a beszélõ és a megszólított azonosságát grammatikailag semmi nem támasztja alá. Az, hogy mégis „automatikusan” önmegszólító versként értelmezõdik, pusztán a megszólított és a szerzõ (nõi) nemének azonosságából fakad. (A szöveg elegánsan leplezi le olvasóját: miért is gondolom én, hogy egy udvarlóvers megszólítottja okvetlenül nõ?) Ráadásul úgy a „barbár” átírású cím, mint a szöveg egésze Horatiust idézi: jobban megnézve ugyanis kiderül, hogy formája jónikus dekakólon, azaz a Kárpedíem mûfaját tekintve is horatiusi óda. Egy horatiusi óda, amelynek legtöbbet idézett példája éppen a 12. énekként ismert Miserarum est neque amori… kezdetû szöveg, Bede Anna fordításában: „Szomorú sors a leányé: szerelemnek sem adózni, / boritaltól se vidulni, s az erénycsõsz rokonoknak / szapulásán riadozni!” Témánál vagyunk. Az átírás pedig folytatódik: a dekakólon ténylegesen tíz ritmuskövetõ sorra törik, ami (túl azon, hogy a tipográfiai hagyománytól is teljesen idegen) az „eredeti” antik verselést technikai értelemben messze meghaladó bravúr. Ha már gender wars, KJÁ itt bizony egyértelmûen – elnézést az erotikus kifejezésért – fölébe kerekedik Horácnak.

Julia Kristeva A nõk kora címû esszéjében „egy olyan szabadabb és rugalmasabb diskurzust” reklamál, „amely képes nevet adni annak, amirõl eddig nem sok szó esett: a test misztériumának, a titkos örömöknek, a szégyennek és a második nemet sújtó gyûlöletnek” – és igen, már igazán ránk fért (vagy most megint valami „olyat” mondtam?) egy ennyire nõies nõköltõ, aki ezt a bizonyos diskurzust rugal­masan és szabadon, mondhatni anyanyelvi szinten beszéli.